Leéltem 34 évet úgy, hogy fogalmam sem volt, mi az a Krav Maga. A sportolás gyerekkoromtól az életem része volt. Lehúztam tíz évet a Tungsram vízilabda csapatában, országos válogatottságig vittem. De pechem volt, „csak” Moszkvába jutottam ki, ami szép város, nem mondom, de a legnagyobb zsákmány, amit szerezni tudtam egy hokiütõ volt. Pedig nem is hokiztam. Ja, és egy Elton John lemez. Cirill betûs!
De hogy jön ez ide? Ja, igen. A sport. A vízilabdát tíz év után abbahagytam, aztán felnõtt fejjel újra kezdtem. Jött öt év rendszeres heti mozgás, hétvégi meccsek. Aztán egy gyerek, majd még egy gyerek. És végül egy harmadik gyerek. Az edzések elmaradtak, a pocak növekedett.

Két év posványosodás után az asszony zavart le Krav Maga edzésre. Utánanéztem, hogy mi is az és kicsit betojtam, hogy jaj, nekem ez durva. Ott biztos szétrúgják egymást az emberek, öreg vagyok én már ehhez, stb. De gondoltam, egy próbát megér.

Lementem és foglyul estem. Egybõl lebilincselt a KM egyszerûsége és hatékonysága. A látásmódomban bekövetkezett változás. Hogy az utcán már nem csak nézek, de látok is. Nagy különbség! Aztán elkezdett lemenni a pocak, feljönni az izom. Elmaradt a lihegés a lépcsõn. Ahogy egyre több és több technikát tanultam, egyre világosabb lett a KM rendszere, egyre hasznosabbnak tûnt minden lépés, minden mozdulat.

A megszerzett tudás azonban mit sem ér, ha nem adja át az ember. Most szeretném átadni. Úgy, ahogyan azt én is kaptam: baráti légkörben, kellemes hangulatban, emberséggel – és persze sok-sok verítékkel! Mert ingyen nem adják. De ingyen nem is kellene!